Ó, ha annyi százasom lenne, ahányszor ezt hallottam – urizálnék belőle rendesen. Történt ugyanis, hogy valahogy áttértem a hidegtűrésre. Télen sokszor ujjatlanban járok-kelek és ujjatlan-rövidgatyában futok. Na jó, nem akarok itt hazudozni: legalább is mínusz tízig. Ha esik és nagy a szél, az azért gond, de akkor is megcsinálom. (Kesztyű van rajtam.)

Nem azért, de ilyet nem nagyon láttam még mástól. Sportolóságom közepes, kaszkadőrségem max. aranyos – de ebben Kurva Menő Vagyok. Pucér térddel nyomom a hóban a spárgát meg a fekvőtámaszokat, mint Rocky – és a hó tényleg nem hideg. Pontosabban nincs érzékelhető hőmérséklete. Csak karistol, olyan jegesen.

Na, erre a látványra senki nincs felkészülve, se a civilek, se a sporttársak. Őszintén szólva komikus, amiket kapok. Ebből kaptok most ti is egy kis válogatást, magyarul medley-t:

A leszólítók: „Nem fázik?” Bah, ebből naponta fél tucat. Ha mondanám, ezt mondanám egyrészt: „De, baszod. A hidegben mindenki fázik, és feláll a szőr a karján, ez egy biológiai reakció, olyan, mint a melegre a bőrpír, vagy a citromra a nyáladzás. Everybody calm the fuck down.” Másrészt: „Csókolom, azért mi ketten nem vagyunk egy kaliber, annyira nem fázom, mint maga, nekem ugyanis jó a keringésem. Jól is néznék ki, ha ennyi gyakorlás után ugyanott tartanék, mint magácska. Ne má.” Vagy lehetne ujjal mutatni nekik, hogy „4”, vagyis „Ez a 4. ilyen kérdés ma – és még nincs dél.” De a rövidség kedvéért csak azt szoktam mondani, hogy „Nem, én soha nem fázok” – úgyse értik a viccet, csak elképednek. Aprócska győzelem, nem mondom, de nekem csak ilyen jut.

Nyugdíjasok: Ők szegények totális kultúrsokkot kapnak: „Jajajaj, valakin télen nincs TÉLIkabát!” Le lehet kottázni: Meglátnak. Nem hisznek a szemüknek. Jobban megnéznek. Elsápadnak. Megdöbbent arcukat a rosszallástól egészen picire összehúzzák, és amikor melléjük érek, rám kiáltanak: „Meg fog fázni!” Olyan röhejes.

Ha kegyes napom van, csak rájuk mosolygok és nincs válasz. Kevésbé kegyes napokon (ebből van több) megemlítem, hogy „Köszi!”. Aztán ha rám jött a gonoszság (minek tagadjam?), akkor csak elfutok mellettük, és baromi gúnnyal a hangomban odavetem: „Tééényleg? Naaa, hátha mégse!” (Nem vagyok jó ember, mondtam már?) Valahogy egyik se jó. Valami kedveset kéne mondani, jut most eszembe. Valamit, amitől jobb lesz a napjuk, és nem érzik fagyoskodó öregnek magukat a sportoló mellett. Nem tudom.

Szegény hajléktalanok: Nekik ez a ruhátlanság valahogy sértő és felháborító: ők egész télen fáznak, én meg itt direkt csapatom. Sokszor nem is nekem mondják, hanem egymásnak: „Jó annak, aki nem fázik!” Ég a pofám, de hát mit csináljak? (Vinnem kéne nekik egy kabátot, ha már úgyse használom.)

Nőtársaim: A normál női középosztályba tartozóknak van egy különleges nézése, főleg ha gyerekkel vagy eladósorban vannak – a nettó döbbenet és megvetés sajátságos keveréke. Néha az orruk alá motyognak: „Úristen!” (De szerintem a ruhámra értik, nem rám. Basszus.) Én meg félrenézek, jobb, ha ezt nem látom. Hallani úgysem hallom, ott üvölt a fülemben a Light of the Seven.

Aranyos ismerősök: Az elv: okvetlenül sápítozni kell. Pl. ide tartozott a nagyanyám (már nem tartozik sehová) sajnálatos módon pár kaszkadőr kollégáig bezárva. Ezt így kell: [egy lehetetlen pillanatban hirtelen a nyakamba dugod a kezed, betapogatsz, a körmöddel paraszt mód belekaparsz a bőrömbe ott, ahol a pasik ádámcsutkája van, majd sírós hangon nyüszíteni kezdesz] „Kinn van a mejjed!”, illetve ha kaszkadőr vagy: [hasonló hangon csak kaparás nélkül] „Úristen, vegyél fel már valamit, meg fogsz fagyni!” (Jó, tudom, aranyosak meg minden, de akkor is. A kaszkadőrök ne imitálják már a rinyagép nagyanyámat – fordítva érdekesebb lett volna, de az a vonat már elment.)

A szenvtelenek: Ők azok, akik amúgy mindent leszarnak (és nekik van igazuk!), de azért őket is megérinti, hogy ilyet még nem láttak. Klasszikus esete az itteni kínai árus, aki a bótja előtt az óccsó kabátokat meg kütyüket strázsálja egész nap. Senkire rá nem néz, semmi meg nem lepi, még akkor se szólal meg, ha vásárolsz tőle valamit. Szíja a cigit, issza a kávét, és fossa le magasról ezt a sok paraszt magyart. Na, ő kiabált utánam múlt télen: „Nem hideg?” Mire felfogtam, hogy a Közönyös Kínai Kereskedő de facto LESZÓLÍTOTT, már sajnos elfutottam. De azért akkor is vow!

A zaklatók: Szerintük a nők okvetlenül csakis azért járnak az utcán, hogy nekik legyen kinek a seggét bámulni. Pl. a sarkon ácsorgó három arab pasi. (Nem tudom, az arab pasik valahogy mindig helyeken ácsorognak.) Azt a sunyi nyálcsorgató pillantást, ami csak nekik van, felváltotta az „ezt nem hiszem el” tekintet. Aztán elmúlt, és visszajött az előbbi – és nem voltam benne biztos, hogy „ugyan öreg a csaj, viszont pucér” alapon nem kapnak el egy kósza körre (rasszista szar vagyok?). Futok feléjük, és közben azt fontolgatom, hogy ha rám jönnek, rájuk ordítok, hogy My husband will kill you! Azt tuti megértik. Hajaj.

Konosszőrök: Meg azért vannak civil konosszőrök ám. Nincsenek sokan. Két tél alatt egy kézen. Azok leveszik, hogy ez egy kigyakorolt teljesítmény, ami menő. Hogy oda lehet jönni a hideg esőben, rám mosolyogni (miközben a víz csöpög le az orromról, és éppen azt képzelem, hogy én vagyok Jason Bourne, és átvágtatok a zebrán – de csak ha már zöldre vált…) és lehet annyit mondani, hogy „Ez menő.” Vagy átkiabálni a sportpályán, hogy „Gratulálok, nagyon jól bírja a hideget”. Ha már mindenképpen kell mondani valamit.

„Ők”: És vannak ők. Engem csak ők értenek meg. Ők az én lelki társaim, az én a testvéreim az úrban. Ők nem mondanak semmit. Vasárnap délelőtt reggel kinézünk a Gyömrői tóhoz, csöndben levetkőzünk, tesszük, amit kell, aztán belépünk a vízbe. Nyakig beereszkedünk a hideg őszi tóba, és megismerjük Isten hét nevét.

És amikor végre teljesen bent vagyok, és leállítom az áruló test reszketését… és csend lesz. Na, ez az a pár perc az egész fülembe üvöltő, lemondástól terhes zűrzavarban, ami az életem, amikor pontosan és egyértelműen tudom, mit érzek.