A kisgyerekes lét (köztünk maradjon mondva) elég monoton, hadd ne mondjam: kurva unalmas. Minden nap ugyanazon a programon kell átverekednünk magunkat, mert a fogmosás, oviba beérés, levegőn levés nem opcionális. És alapelvem, hogy a gyerekecske (ha már délután nem alszik 3 éves kora óta) 11 órát aludjon, és magától ébredjen, tehát nekünk este hatkor kezdődik az esti menet. Plusz amilyen lelkes ősanya vagyok, kötődően nevelek: nem volt 5 éven át bébiszitter, nagymamához nincs napokra átpaterolás, hanem volt együtt alvás meg 3,5 évig szoptatás (hah! rám is tekintett érte az Úr, és amikor a muku, aki nálunk “A cici”, egy napon nagy hirtelen beadta a felmondását, hogy le vagyunk mi sajnálva, de ő mostantól nyugdíjazza magát, és senki teremtett lélek őhozzá innentől nem érhet – mert nem mi ketten a gyerekkel döntöttünk ebben – akkor Onnan Föntről érdemeim elismeréseként nagy hirtelen begöndörítették a hajamat is, azóta se voltam én dauerban). Amióta a kis csacsi megszületett (és nemsoká hat éves lesz), összvissz ÖT éjszakát töltöttünk külön – és ő abból csak kettőt aludt át. Ez van. Life is a bitch (and then they grow up and move to London).

Ráadásul a franc egészséges (vagy milyen) életmód is elég szabályzott keretek közé teszi a maradék életemet, amikor nincs velem a gyerek. Szóval az átlagos nap hétközben és hétvégén is ugyanolyan. De lehetőleg TUDOMÁNYOS alapú. Tehát:

Reggel máris hős vagyok: az egyperces reggeli hidegzuhany megy újabban. Egy újabb nap, ami jól kezdődik: az ember egyből megfagy. Ott a stopper a zuhanyban, ki lehet mérni pontosan a meddiget, ha láttatok már magukat csigalábakon (van ilyen?) vonszoló másodperceket, na ezek azok. Egyébként megdöbbentő különbség, hogy kipihent vagyok-e. Ha nem alszom jól, nem bírom a hideget. Ha kipihentem magam, nem érdekel: érzem, hogy hideg, de nem jár át, a bőrömbe mar, de nem hatol át rajtam. Azokon a jó napokon megyek a fagyos decemberi mozgólépcsőn ujjatlanban, szoknyában, meztelen lábbal (ott mindig olyan huzat van, hogy szinte felkap), és a szívem szerint minden alkalommal széttárnám a karom ott a szélben, mint Jézus (bár ő más miatt), hogy legyen hát még hidegebb, fiat mihi!

A reggel enyhébb része fél liter forró kávéval folytatódik. De az cold brew: 24 órán át ázik a jó kis Starbucks szemes kávé (itthon frissen darálva), utána pelenkán leszűr, felmelegít, MCT olajat beleturmixol, és megisz. Magyarul ez a bulletproof coffee, Dave Asprey biohacker főbolond találmánya, olyan, mint egy latte, és a zsírossága miatt sokáig kitart. (A cold brew előnye, hogy nem marja szét a gyomrot, nem savas, de ízes, és americano feelingje van. Barista cucc. Én már csak ilyet.)

Utána kezdődik a nagy móka: IF, magyarán szólva intermittent fasting van, ami a napi böjt. Evés semmi, ivás csak sós víz egy kis magnézium-citráttal, meg mióta görcsölgetnek néha az izmaim, kálium tablettákkal. Ha nagy a baj, jöhet egy kis vaj vagy kókuszolaj.

Utána délelőtt 11 körül megyek edzeni, amit aznapra épp jut: kis futás, erősítés, ugrálás a rudakon, parkour, ilyesmi, csupa ártatlan csacskaság. (Sajnos túl sok lett mostanában a barátom, azokkal is talizni kell, hát persze, hogy az edzés rovására. Mit csináljak? Ez van.)

Így telik hát a nap. Aztán eljő az este, a közös kaja ideje. Addigra a gyerekecske már vagy hatszor evett, én meg egyszer sem – sok hónap volt, amíg az ezzel járó veszekedéseket felszámoltam. Ahogy edződik az anyagcserém, már nem zavar. Este viszont rendes ételt kell enni, mert aki böjtöl, és szart eszik, az onnantól aztán ne lepődjön meg semmin.

Ha egészen jól szervezett vagyok, a böjtöt ezzel töröm meg:

Utána jön kaja #1: ez változó. Néha van, néha nincs. Szalonnás rántotta szokott lenni minden nélkül igen-igen sok zsírban.

Vannak napok, amikor ez kimarad, akkor jön OMAD: One Meal A Day – a napi egy kajálás. Na az a menő! Az edzett anyagcseréjűek luxusa – nemcsak hogy meg tudom csinálni, hanem egyre gyakrabban már fel se tűnik, hogy épp csinálom, és este hatkor csak azért állok neki a vacsora után nézni, mert ezt diktálja a polgári erkölcs meg a napirend, és közben kora este még úgy futok haza a parkból, hogy levegőt se veszek közben, csak vágtatok, mint egy vad, és úgy érzem, ha lenne rá időm, simán kifutnék a világból, meg vissza!

Este a kaja #2. Ez zsíros hús, sok zöldség és „egy akkora tál saláta, mint a fejem”, illetve a Megváltó: olíva olajjal itthon kevert majonéz. Normál napon gyümölcs nem, olajos magvak nem, csoki-süti-fagyi nem. Hah! De néha a tőkehalmáj az összes olajával egy fél citrommal belecsavarva – csak úgy magában – az igen!

Este aztán vége a dalnak – vacsora után á-l-t-a-l-á-b-a-n nincs több kajálás. Ez volt nekem a legnehezebb, amikor napi böjtölni kezdtem: leállni a késő esti mézes zabkásával – minden kisgyerekes anya álma, hogy végre szabad legyen, erre amikor a büdös kölyök végre elaludt, mit csinál? Az az összes öröme az egész napban, amikor valami cukros szart ehetik. Ugyan tudja, hogy árt neki, de hát istenem! (Ismert a gyeses alkoholista kismama jelenség is: egész nap arra várni, mikor ihatom meg végre a két pohár boromat apával…) Annyira szomorú, hogy amikor anyák leszünk, így ki tud üresedni körülöttünk az élet.

Ha este van edzés, akkor nagy nyögve-nyelve délután szénhidrátokat kell enni, mit van mit tenni, azt eszem. Aztán éjjel 11-kor próbálom jóra fordítani a napi bevitel arányait. Nem mindig sikerül.

Ha forgatás van (ritkán van), persze borul a minden. Se alvás, se edzés, se rendes böjt, se ketogén, de még szarni se tud az ember. (Aki sokat forgat, mind székrekedéses? Ezt szeretném kitudni egyszer.)

Aztán eljő a reggel, és indul újra ugyanez elölről. Szeretem, lassan megszokom, érzem magamon a jót, ahogy épít engem ez az egész valahol, ahogy az autofágia teszi a dolgát helyettem is, és lassan cserélődnek le az alkotóelemeim. De nem akarom itt a legendákat gyártani magamról. Nem vagyok ám én se valami Szent Ember – láttak engem pénteken kora délután a Starbucksban gluténmentes brownie-t enni, csupa csoki az egész, és puha mint az erdei moha, Sára szájába dugtam minden második falatot a kis háromágú sütisvillámmal, nehogy egyedül (l)egyek a Bűnben. Csak jobban mulatunk, ha egy kondérba kerülünk* majd Azon Nap után.

* Tudom ám Sára, hogy nem oda készülsz, nem is fogsz te odajutni, de kérlek, el ne rontsd a jó kis posztomat, az ember, ha írónak áll, sokáig elmegy az ő írásáért, hogy az olyan legyen, amilyennek elképzelte. Tudod azt te is jól.

UPDATE: Szomorú ügy ez: a böjt és a kávé kora reggel éhgyomorra nem bírja egymást, gyomorégést csinál itt nekem, hát reggel gyömbértea megy, és Igen Felvizezett kávé délelőtt. Nna. Mindegy, az elv ugyanaz.