Jaj gyerekek, annyi minden van! Ugyebár a pandémia. Ez a kurva karantén. Végtelen itthon levés a hatévessel. Iszonyat anyagi nyomás. Férjemnek 16 órás munkanapok. Barátok a képernyőn. Rettenetes, vérfagyasztó, szívet összetörő hírek. Családtag halála (korombeli volt). És a visszatért életembe maga a Mester, itt hallga csak, hátha nektek is megmondja, hogyan kell annál jobban belemenni, minél nagyobb a csapás. (Ha le akarod tölteni, ezt a sunyi linket ajánlom, a végén írd át a 01-et 02-re és így tovább 08-ig.) Nem tudom, hogyan, egy ideig sírtam, nyüszítettem, aztán egy perc alatt belementem, azóta benne vagyok, mosoly az arcom, tűz a szívem, nem értem magam sem, ez van, szinte bánom, hogy nem lőnek, nincs akut életveszély, vinném a hátamon azt is. Mi van itt?

Minden változik. Minden. Napról napra. Mit jelent be Viktor Apánk. Milyen szektor omlik össze éppen. Mi kapható a boltban, és mi fogyott ki. Mikor csönget be online angolóra közben a nagyon nehezen mozgó szomszédnéni, hogy mai határidővel be kell fizetni a csekkjét. Mit mond a szerviz. (Elromlott a kocsink, ami munkaeszköz, a család bevételi forrása. Motorcsere: 300 000.- Na bazmeg. Nincs ennyink. Akinek van tehetős ismerőse, irányítson hozzá. Ugyanitt szopást vállalok.)

Élesebb lettem. (Te jóisten, még ennél is?) Megmondom, nem disztingválok. Van, aki bírja (hallom a telefonban a hangján, ahogy nevet, ahogy feloldódik, bennem csak az van, hogy a gorombaság mögött is lehet szeretet, jaj csak hagyjuk már a közhelyeket), van, aki nem. Szeretnék én amúgy szelíd könyvtáros lenni, de nem megy és pokoli árat fizetek érte… Nihil mecum tibi, mortuus tibi sum.

Felosztjuk a gyerekkel a napot. Sose voltam együttjátszós, “kreatív anyuka”, hagyjanak engemet békén, én óvok, szolgáltatok, de nem fogok cipősdobozból nem tudom mit gyártani órákon keresztül. Most megbeszéljük reggeli közben: egy óra sajátidő, akkor mindenki csinálja a magáét, utána egy meseolvasás, egy hancúr, azt indulás ki futni, a gyerek biciklin kísér. (Szülőtársaim, a “hancúr” tudományos módszer, rough-housing, a lényege, hogy a gyerek 10 percen keresztül – beállítjuk pontosan az órán – sikítson, vihogjon, kijön neki a gőz, kezelhetőbb lesz számára az élet, számunkra meg ő – módszertani addendum: csikizni tilos!)

De másrészt van, ami nem változik, és soha nem fog. Mondok egy példát: jaj de ti is észrevettétek, hogy a lélek nem öregszik? Az áruló test – az igen. Romlik, löttyen, ráncosodik, gyengül és szárad, rettenetes kórokkal küzd és kóró lesz a végén, zörgő gally, levél és bimbó nélkül, de a lélek, feleim, az ugyanaz marad, mint amikor 10 évesen a cseresznyefáról néztem a naplementét – az nem változik sosem, ugyanazt látja, ugyanazt gondolja, ugyanazt érzi. A lélek meg az ő álmai (a vágyak) sem öregszenek, csak van, aki azt hazudja magának, hogy megöregedett. Jól ismerem ezt.  

De mondok még kettőt nektek, ami nem változott: az egyik az edzés. Az izmok terhelése, a fekvőtámasz, a húzódzkodás, a rúdraugrás, a 180 fokos fordulat megcsavarása, az egyensúly a pad tetején vagy a nappaliban a masszázshengeren – a kihívás, hogy ebben fejlődni kell, meg kell csinálni, kész. Mire vége lesz Ennek Itten, azt tervezem, hogy „kibaszom magam” mint a medve. (Sebestyén Ágikánk szlengje arra, hogy „kigyúrom magam” – mármint ő medve nélkül.) Nna. Tegyétek ti is. Itt már nincs kifogás. Mindenkinek felszabadult a napja egy jelentős része, hajrá. Halj rá. Hát én ráhalok. És megvan a titkos gyenge pontom (hasizom) meglepő ellenszere: hason fekvésben behúzni a hasat, amíg rés nem lesz alatta, tartani és elengedni. Valahogy a rectus és a transversus vannak itt bevonva, éppen azt a területet érzem, amit évek óta hánytorgatok fel a sorsnak és a sorstársaknak, hogy nem fejt ki erőt, nem javul, nem áll vissza. Újra mondom: nnna.

A másik a hidegzuhany. Lehet itt depresszió, recesszió, agresszió, de az a reggeli másfél perc, az az enyém. Az ott és akkor olyan, mint mindig. Kivéve, hogy érzem, ahogy haladok, edződöm, napról napra jobban megy. Volt egy egyhetes betegségem az Utolsó Forgatáson (olyan lett az emlékeimben az a három nap, mint az Utolsó Vacsora, meg tudnám festeni szinte, “mikor lesz itt újra filmipar?” sóhajtozunk a telefonban, csetablakban a kaszkadőrökkel) szedtem össze valami influenzát. Ha van valami, amire ez az esendő, de aszkéta test nemet mond, az a lázas-beteg állapotban vett hidegzuhany, tavi merülés. De az első egy hét kihagyás után, az első hidegzuhany maga volt a mennyek országa! Biztosan valami hormon-dolgok zajlanak itt, de facto extázist kaptam én ott a zuhany alatt, és 2 perc (az amúgy geci hosszú) után is csak azért zártam el a csapot, mert mégiscsak vannak határok, nem állhatok ott örökké (sajnos). Valami endorfin van a dologban, az bizonyos, aki tud erről bővebbet, jelezze.

És hát ami nem változik, ahhoz már csak a rend kedvéért is szeretnék ragaszkodni, a komfortzóna elhagyását kiélvezhetem naponta sok órában, thank you very much.  Hamar leesik nekem is, hogy pokoli könnyű az ilyen időkben szétcsúszni. Zabálni, filmezni, éjjelig fent maradni, csetelni ész nélkül a káoszig és azon is túl, tenni a semmit, híreket nézni naponta ezerötszázszor (mi a fasznak, ha elmúlik a járvány, megtudjuk, ne félj – ha nem a sajtóból, akkor onnan, hogy visszatér az ablak alá a végtelen kocsisor), punnyadni, nyavalyogni, rettegni. Itt az ideje a Nagyot Ugrásnak, letenni, ami le kellett volna már évekkel ezelőtt, és felvenni, amit fel kell. Megint és máshogyan megértem, hogy nincs most fontosabb kapaszkodó, mint ami a test felől adatott. Nagy fegyelemmel csinálom, amit eddig, megy a böjt, (amit bírok belőle, sajnos csendes refluxszal küzdök), minőségi kaják, evés közben semmi net (wow!), tennivalók listája este elkészít, reggel a gyerekkel megbeszél, hacsak nem kóros kialvatlanság van, akkor a reggeli hidegzuhany, no meg az akrobatika a gyepen.

Azt mondják, a járvány nyár elején fog tetőzni. Nem teszik hozzá, hogy utána nem rohanunk bele a naplementébe, feleim, hanem tartjuk tovább a karantént. Drágáim, csak úgy mondom: őszig itt fogunk rostokolni! „Nem panaszként mondom”, szokta mondani Apánk – ez egy másik, nem a fenti – (és utána panaszkodik), de ezt érdemes tudomásul venni. Tegyük hát fegyelmezetten kényelmessé bunkereinket.