Akinek még nem mondtam: két dolog van a világon, amitől rettegek (kérdezi az az ember, hogy a haláltól félek-e, kiröhögöm, ugyan!): az autóvezetés (pedig van jogsim, és mindkét oktatóm odavolt tőlem annó –  We all enjoy what we ’re good at – mondja Daenerys. I don’t – mondja ő.) és a zuhanás. Erre elmegyek kaszkadőr edzésre… Esmét elmondható, hogy magamnak keresem a bajt. Szóval a zuhanás. Na, ez bebasz. Belevetni magam a semmibe, akár víz van alul, akár légzsák, akár tatami (a legrosszabb), és utána a szabadesés… Rettenetes.

De kifundáltam ám, miért:

Pár millió évig pár csak úgy volt, hogy az maradt életben, aki nem ugrált bele a semmibe. Aki beleugrott, az meghalt vagy eltörte a gerincét – szóval a tevékenység evolúciós szempontból nem volt díjazva. Aki zuhant, megszívta. Aki nem zuhant, az szaporodott és tovább örökítette a zuhanástól rettegni tanító génjeit. Ez a szisztéma így elég jól elketyegett 2 millió évig. És akkor jöttek a kaszkadőrök. (Ismét sóhaj.)

Szóval nekem azok voltak (eddig) a legszarabb pillanataim, amikor ott kellett állom valami minimálisan magas helyen, és bele kellett volna vetnem magam a levegőbe. Én vagyok a világ leggyávább kaszkadőrtanulója: ahelyett, hogy belerohannék, mit csinálok? Állok, és nézegetek baszki lefelé… MINEK??? Csak termelem a félelemhormonokat, lefagyok (és by the way feltartom a magam mögött sort). Ugrás HELYETT a félést gyakorlom. Nagy ésszel pár hónap alatt rájöttem, hogy ezzel csak ártok magamnak. De van egy jó hírem: ezt az ösztönt ki lehet kapcsolni. Per pill eddig ezek jöttek be:

Éles levegő: ezt Apánktól lestem el. Amikor nekiugrasz, veszel egy nagyon gyors levegőt, és azzal veted bele magad a semmibe. Valahogy tényleg működik, az élettana eleddig nem ismert.

Elárasztás (magyarul flooding): Amitől rettegsz, azt megcsinálod annyiszor, ahányszor csak tudod, „egy ponton túl nem lehet folyamatosan ugyanattól ugyanannyit és ugyanúgy rettegni” alapon. Így kértem az edzőtől extra vízi edzés alkalmat, hogy zsinórba 12-szer beleugorjak a 3 méteresről. (És kaptam utána olyan gennyes középfülgyulladást, hogy nyüszítve jöttem haza a villamoson. Az a protokoll, hogy nem szúrják fel, hanem hazaküldenek.)

Tekintet átfókuszálás: Csak az elején nézek le magam alá egy gyors pásztát (és azt is csak azért, hogy nincs-e alattam valaki, akinek tévedésből a fejére ugrok – jaj bocs!). Utána a medence/légzsák TÚLSÓ OLDALÁT nézem nekem kb. szemmagasságban, az meg szegény ott van, ahol van, nem tud máshol lenni – neki ez a keresztje, nekem meg ez a kurva ugrálás –, hát felszívom magam, levegő, és ugrok.

Kiszámoló: Mint fent. Magamnak mondom, hogy „3-2-1-Action!”, és erre a jelre, mint a forgatáson (nyehe, bilibe ér a kezem) odalépek, és ugrok. Utána már nincs mit tenni, visszacsinálni nem lehet (sajnos, most jövök rá: ez az én bajom ezzel az egésszel), tehát megyünk lefelé 1G-vel. Ez van.

Kifelé figyelés: Esés közben lehet nézni és látni is, netán rájönni, hogy mit kell korrigálni ahhoz, hogy jól érkezzek. (Ez a technika még under construction.)

Üdvözülés: Egyszer eljött egy kegyelmi pillanat is – kisgyerekes anyák fogják értékelni. Amikor zuhanok, semmi tennivalóm: a gravitáció teszi a magáét. Ez ritka kincs, végre tényleg semmi dolgom… Csókolom, nem lehetne, hogy tovább tartson?

Szóval ez a leugrálás nekem totál rettegés volt. Az első, amikor a tornatermi szekrényről állva hanyatt hátradőlni a tatamira. Elvtársak, eleve kizárt, hogy én ezt megpróbáljam, de hát munkafegyelem is van a világon, az ember tehát a szekrényre felmászik, hátranéz, fostorog, lekászál, majd csatát vesztve hazakullog – és utálja magát, hogy meg se próbálta.

Na és ilyen volt a vízi kaszkadőr edzés. Ugráltam én bátran befelé a hat méter mély (!) medencébe – a partról. De a 3 méter magas műugró kőről beugrani a vízbe! Hát, barátaim, az ember ott áll a beton szélén, lenéz, és higgyétek el nekem, hogy kibaszott magas az a három méter. (És akkor még ott van az 5 meg a 10 méteres kő, egyáltalán kicsoda találja ki ezeket…?) Elsőre valahogyan nekimentem, beléptem a semmibe. Zuhantam, közben a torkomból valami ismeretlen nyüszítő hang jött, az izmaim, mint a beton, nem is emlékszem, hogyan evickéltem fel a víz alól. (A vízben elmerülés volt pont a legkisebb problémám.) Az első fél tucatnyi zuhanásról semmi vizuális emlékem nincs – totál le voltam fagyva, hiába volt nyitva a szemem, az agyamba nem ment be az info. Az egyik esés közben (légyszi ne terjesszétek) becsurrantottam. Szóval én innen indulok. Azt mondják, innen szép nyerni. Most már csak nyerni kéne.

Aztán egy napon meglett a légzsákba mind a három démon: a hanyatt, a duplahanyatt és a menekülő – csak öt hónapba telt.  No komment. Illetve ennyi: nyekk.

Ps. 1. Itt ülök a karanténban és ezt gépelem – és közben vágyakozok, hogy bárcsak újra zuhanhatnék…

Ps.2.  Amúgy a US marinokat (amerikai tengerészgyalogosok) úgy képzik, hogy ugrás előtt színes számokat mutatnak fel nekik. Mielőtt beugranak a vízbe, körül kell nézniük: jobbra, balra, fel és le, utána ugrás – mellesleg teljes menetfelszereléssel. Aztán kijövéskor kikérdezik őket: „Milyen számot láttál balra?” Mondja: „36”. „Jó, de milyen színű volt?” „Zöld.” „Nem zöld volt, piros volt – meg vagy baszva!” Hát így.