Csaknem vitába keveredtem ott a Facebookon (pedig higgyétek el nekem, hogy én olyat sose szoktam): rámorogtam egy mémre, hogy „Minden kis lépésre, amit megteszek, büszke vagyok” vagy valami ilyesmi, mondtam ott kommentben, hogy „Nem tetszik, maszatolás”. Na, kiosztottak a csajok, hogy „De igen, márpedig és ők is!”, én meg csendben lapítottam, mert ugye én sose keverek vitába a tudjuk-hol.

De csak bosszant engem azóta is ez a kislépés-nagylépés téma. Mi van itt? Én is teszem a kis lépéseimet naponta, büszke ugyan nem vagyok rájuk, de teszem őket, inkább mert szenvedélyes aszkéta-féle volnék legbelül, hát csinálom, amit amúgy nem csinálnék, de tudom és hiszem, tehát na. Per pill ott tartok, hogy naponta egyszer eszek (mármint ha jól aludtam – ha nem, az egy másik poszt leszen, ott szórom majd a hamut a fejemre), minden nap rohadt keményen edzek, kaszkadőredzésen odabaszom magam a tatamira, ahogy az Üdvözültek, akik Szaltózni Tudnak, mutatják, hogy csak úgy csattanok, most meg itt dobálom a nagy karanténmagányomban egyszerre két kézzel a két botot, úgy orrba is somtam magam itt a napokban, hogy reccsent, rohantam egyből jegelni – mink így mulatunk, miért, ti nem?

Abszolút nem vagyok menő, de azért itt tartok, ahol, ennyi évesen, amennyi, egy gyerekkel és full amatőr sportmúlttal. De még ehhez a szerény teljesítményhez (to whom it may concern: nem én vagyok szerény, hanem a tudásom) is hozzátartozik egy-néhány pillanat, amikor nem „kis lépés” volt az, amit tennem kellett, hanem akkora baszom-nagy ugrás, hogy a föld is beleremegett körülöttem (gondoltam én, a másik meg akkor fordult a másik oldalára, ilyen az élet – azóta is).

Pl. amikor nekipróbáltam magam az IF-nek (napi böjt), és először elkezdtem napi 12 órákat nem enni – az éjjelt is beleértve – hát gyerekek, én úgy szenvedtem, mint a kutya. A szemem kopogott, a gyomrom korgott (pszichésen is, meg nem is), hogy le kellett mondanom onnantól az esti nem kevés mézes zabkásáról, jaj rettenetes volt, igazi áldozat. És mit tudtam én akkor, hogy mi vár még rám, hogyan kezdtem később kitolni óránként a reggelit és számoltam fel egy következő nagy ugrással tavaly augusztusban az összes étkezést kivéve vacsora (nevezett OMAD), és mentem üres gyomorral (na jó, KV volt benne), vízivás nélkül a kánikulába edzeni kültérre az én szerelmetes rudaimhoz, ahol egyetlen pixelnyi árnyék sincs a street gym-en, és utána futottam át a negyven fokban az uszodába, ott meg két kör szauna – még mindig ivás nélkül, ezt így délután háromig, aztán estig csak tea meg víz, és akkor hej a ketogén vacsora, az volt csak a mulatság! (Én nem tudom, hogy minden kaja-ugrást a leghülyébb évszakban bírtam elkezdeni: a napi böjtnek télen bírtam nekifutni, kezem-lábam onnantól egész délelőtt majd megfagyott, az OMAD-omat meg ezzel a nagy szaunázással együtt vezettem be nagy hirtelen, lett is olyan ketózisos kiütés (keto rash) a bőrömön, hogy hetekig nem múlt el. De hát ki nem szarja le? kérdezem. Ennyit simán megér – bármennyit is, az hiszem.)

Kétféle ember van, jövök rá újra meg újra: az egyik, aki mindig kétfelé osztja az embereket, és a másik, aki nem… nyeh. Szóval vannak a Könyvtárosok és a Kaszkadőrök. Hát én Könyvtáros vagyok, aki arról kezdett álmodni, hogy Kaszkadőr lesz, a lelkem nekem a Kaszkadőr, de sajnos a testem egy Könyvtáros teste, csak úgy néz ki, mintha Kaszkadőr lenne, ezt a tripla kibaszást magam is alig tudom követni már.  Na a kaszkadőr óta akkorákat kellett lépnem, hogy rettenet, bele a semmibe, a halálfélelembe, nem túlzok, nekem ezek nem „diszkomfort-zóna” pillanatok, hanem a teljes nihil. Fiat tibi, mondom most így, csak ezúttal megadóan, nem Neki, csak úgy magamnak, elvégre én vagyok ott, aztán lépek – a nem tudom hova. (Miért én, ó Uram, mondd, miért?) Bevallottam már: rettegek a zuhanástól, de azt ott muszáj. Hát ezen feszengek már több mint egy éve, a „szimpla hanyatt” a légzsákba – az animátor, az egyik legkedvesebb pasi, akit valaha láttam, fogta a kezem, mert megkértem, én, aki idegen férfihoz soha nem érek, de még nem idegenhez sem, mert nna…  magasabb illem is van a világon, de őt megkértem – meg Zsoltot a kétfokos jeges vízben –, hogy fogja meg a kezem, mert itt halok meg – hát még ez a kedves gyerek is elröhögte magát, amikor zuhantam, szemből látta az arcomat, azon szaladt le neki a cérna. Feltápászkodtam és visszamásztam újra ugrani, és bevallottam neki Ott A Magasságokban, hogy én vagyok a világ leggyávább kaszkadőre (de ez nem igaz, mert én egyáltalán nem vagyok kaszkadőr, csak lejárok velük edzeni).

A hátraszaltó. Mármint az első: trambulinról szivacsgödörbe, de akkor is: banyek, fejjel lefelé hátra kell dobnod magad a Semmibe. Rettenetes. Nem tudod, milyen érzés lesz (szar), nem tudod, mit fogsz látni (semmit, de rohadtul émelyegni fogsz attól is), és nem tudod, hogyan, hova és milyen testrészedre fogsz érkezni (változó: néha a szivacsok közé talppal, párszor orral a trambulinra, az kevésbé vidám, de mindenképpen üdítően meglepő).

Vagy: Engem is bezavart itt a karanténba az élet, hát bánatomban elkezdtem a kemény masszázshengerre ráugrálni, és kineveztem ezt az esztelenséget parkournak, az is valami, a Common Housewife nevű növénynek az is megfelel. Most vagyok a 270 fokos ugrással kb rendben, az is, gyerekek: nekilendülni, és bevállalni, hogy arra az instabil szarra fordulásból ráUGROK, lesz, ami lesz – és néha van is „ez meg az”, akkor az ember a henger helyett valahogy a földön találja magát, tenyérrel védi ki, amit nem tenyérrel kéne, és elképzeli a mentősök arcát, amikor le kellene vinniük a hetedikről, mert ez a hülye MILF otthon a nappaliban a masszázshengerre ugrál!

Aztán a hidegtűrés: először beállni a full hideg víz alá a kádban. Először belemenni a kinti őszi hideg tóba, aztán a télibe, amikor esik az eső és fúj a szél (kétszer alélsz el: egyszer centinként, amikor belegázolsz derékig, aztán fullba, amikor térhajlítással beleguggolsz). Aztán a jeges patak. (A jeges Dunát még nem mertem, arról a legelvetemültebbek is azt mondják, hogy „durva”. Kell az nekem?)

Szóval persze, a kis lépések is ott  vannak, de előttük meg ott voltak a nagy barom ugrások, akkorák, hogy az ember előtte éveken át legszívesebben kifutott volna a világból előlük. Az én eredményeim igazán szerények, de még ezeket se értem volna el, ha a nagy ugrásokat nem vállalom. Nélkülük sehol sem nem tartanék; menne az összes álmom a levesbe… Futnék minden nap körbe a parkban mint húsz éve, meg térdtámasszal fekvőtámaszozgatnék. Az is aranyos, nem mondom, de csak azt tudom mondani erre, amit akkor, ha néha az utcán látok valami szarházi pasit, aki hangosan megalázza, lökdösi a nőt (ha az utcán ezt teszi vele, mit művel otthon?): “Jutna ennél jobb is!” Jut ennél jobb is. Ugorjatok a testetekért nagyot néha ti is (a büszkeség meg hanyagolható, nincs dolgunk vele), aztán utána jöhetnek a kis lépések, amivel azt a fizikai szintet lassan otthonossá teszi és belakja az ember. Elérünk vele a Holdba is.