Nyehe. Sehogyan. Fényévekre vagyok tőle. De cukik vagytok, hogyha egyáltalán kinézitek belőlem. Egyem a zúzátokat! (Ide inzertálnék én fél tucat cuki tapsoló szívecske meg cuppantás ikonokat, csak nem tudom, hogy kell.) Nem vagyok kaszi. Aránylag öreg vagyok. Csaj vagyok. Még csak tehetséges se vagyok – csak iszonyat lelkes. Azt mondják, az fontosabb, mint a tehetség. (Nem igaz.) De: minden héten kétszer eljárok kaszkadőr edzésre, és 10-ből 6 dolgot a saját kis szintemen megpróbálok, a maradékot meg próbálom áttörni.

Soha nem voltam testi dolgokban se bevállalós, se vagány. Tornász múltam nulla, a szekrényről tesiórán bágyadt nekifutás után mindig lepattantam. Küdzősport max 3×1 edzés volt összevissza 25 év alatt. Mondjuk nem most másztam le a fáról: voltam amúgy aerobik oktató, meg futni szoktam, rendszeresen jógázom, és 2 éve alapozok street gymben, és idén elindult a rendes gym-es súlyzós edzés. De amit a kaszkadőr edzéseken kell csinálni, az olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsáltől.

Az egész valahogy a szülés után kezdődött. Az az amortizáció, amit a terhesség tesz a testünkkel, na az a titok, amit csak utólag tudsz meg… Amikor a gyerek pici volt, nem volt az életemben sport, csak szenvedés, és ebből kellett valahogyan elindulni valami felé – ja: nulla költséggel. Először jött a mindennapi jóga, aztán a napi 1 óra séta, aztán a napi street gym. Toltam a kinti rudakon szélben, hóban, jégben, fagyban, hőségriadóban, minden nap 12 és 1 között (akkor értem rá). Másfél év alatt egész jól felalapoztam magam.

Na és aztán jött „ez”. Valamikor tavaly (2018) végén filmeket néztem, és “keressünk valamit, amit nem lövök le 10 perc után” alapon előkotortam a Jason Bourne sorozatot. Tudjátok: Matt Damon egy nagy vízbe esik, kimentik, semmire sem emlékszik, aztán kitalálja, hogy ügynök volt, de azért amnéziás szegény, fut, gondolkodik, fut, dolgokon átugrik, vannak nagy bunyók, ilyesmi. Sose láttam előtte, de gondoltam, egyszer csak végig lehet nézni.

Hát elvtársak, ott engemet valami eltalált. Nem tudom, mi. Az akciófilmeket kifejezetten utálom. A verekedéseken sunyin áttekerek. A férfierőszak ab ovo irritál (10 évig szakértettem róla telefonon), és nem dob fel az sem, ahogy pasik tetőkön rohangálnak, és lelövik egymást. Na akkor ez miért? Nem tudom, de valami totál belerágta magát a lelkembe. A cast list alatt leszedtem a film zenéjét – azóta is minden nap erre edzek. Aztán keresgetni kezdtem a neten ezt-azt. A youtube-ra keveredtem, és rákerestem, hogy aszongya „How to train like a stuntman” – hogy mégis mik vannak. Egy tonna ilyen videó volt. Vow – mondok, van itt anyag! Ráadásul bennük menő emberek menő dolgokat csináltak. Na mondom, ez aztán érdekes, lehetne így is edzeni. Hm.

(Volt amúgy egy másik érdekes: innen jött a Wim Hof módszer is.)

Aztán valahogy felgyorsultak a dolgok. Hogy ha lehet így edzeni, akkor nem lehetne netán kiképződni is? Csak úgy a poén kedvéért bírom a google-ba, hogy „kaszkadőrképzés” – így ratyi mód magyarul. Erre mit látok? Nemcsak többféle képzés, de szomszédaim és barátaim: még OKJ-s képzés is van belőle. Beszarok. Nyálam csorogni kezd, hogy jaj, hadd én is! Csak azt vettem észre, hogy én itt hirtelen valami szerelembe estem. Hülyén hangzik az én szerény képességeimmel, de ez van: valahogy a csontjaimban érzem (azóta is), hogy én ezt meg akarom és meg is tudom tanulni. Na. És hát az egyik tanfolyamhoz expressis verbis odaírták, hogy „korra, nemre, előéletre való tekintet nélkül mindenkit szeretettel várnunk”. Na az én korom, nemem és előéletem tökéletesen alkalmas arra, hogy ezt csekkoljuk: január első munkanapjaiban felhívom őket. Az OKJ-s szimpatikus férfihang (én magázom, ő tegez). Heti két este van edzés, 500 000 ft az első év. Utána a második év havi 6000. Nagyokat nyelek, légzésemet nagy mindfulness-szel kontroll alatt tartom, ezek a paraméterek per pill totál reménytelenek. Maga a tanfolyam díja, plusz heti két este fizetni a bébiszittert… Jézus! Ennyi erővel akár a Holdra is vágyhatnék.

Akkora fájdalom születik bennem, mint amikor meghal valaki. Megrendülök és megfagy bennem minden. Mint amikor szerelmes vagy, és ő a szemed előtt mással jön össze. (Úgy-e Móni? De szar volt.) Vagy beleszerettél egy lakásba, és még lefoglalózni se tudod, nemhogy megvenni. Mesélem este a férjemnek. Azt mondja, menj el, van rá keret. (Kurvára nincs, de ő egy ilyen.) Heartbreak. Kóválygok az életemben, teszem a dolgokat, de belül eltörtem. Másnap felhívom a másik csapatot. Kedves női hang (nem tegez le). Heti egy edzés van, és minimális havi tagdíj. Hohó! Kifaggat a sportmúltamról, amit elmondok, arra azt mondja: “ez jó alap”. (Szerintem tévedett, de most már mindegy, iacta est.) Az egész minden szempontból simán belefér az életembe.

Letesszük a telefont. Akkor jön a PRÓBATÉTEL. Gyerekek, én annyira belezúgtam ebbe az egészbe – és úgy beszartam, hogy words fail me. Tényleg elmegyek vagy csak a pofám nagy? (Általában nagy.) El merek-e menni egy csomó Menő Csávó közé nulla tapasztalattal? Tuti és leszek a Legöregebb, a Legbénább, sőt: a Legöregebb Béna Csaj, baszki. Senki nem fog komolyan venni, égni fogok és szívni ezerrel. Ja, és közben esetleg ki is röhögnek…

De közben a napok alatt lett bennem egy érzés, hogy ezt most nem lehet megúszni, mert ezt most Akarom. Úgy akarom, mint régen a férjemet. Vagy a gyereket a hasamban a második trimesztertől (biztonsági játékos vagyok). Akarom, és tűzön és vízen fogok átgázolni, ha kell, de Ezt Most Ki Nem Hagyom. A tükörbe nézni nem tudok, ha erre el nem megyek, és meg nem próbálom. Ha szar lesz, szar lesz. Ha kiröhögnek, kiröhögnek. De erre most itt nem lehet nem elmenni, mert akkor az totális gyávaság és innen csak lefelé van. Most van egy álmom, 45 éves vagyok, mindkét nagyanyám 94 évet élt, az életem fele előtt még induljon el a lejtmenet. Erre el kell menni és kész. Tennivalók tehát maguktól kialakultak ebben a sorrendben: 1. Pofa alapállás. 2. Gyerekfelügyeletet megszervezés. 3. Edzőcucc összerakás. 4. Helyszín térképen megkeresése. 5. Aznap este ajtón kimenés.

Így utólag bevallom nektek (de ne terjesszétek), hogy KURVÁRA fel kellett szívnom magam, hogy elmenjek ez első edzésre. Január elején volt, minden klappol, ilyenkor kell új dolgokat elkezdeni, oké. Gyerekkel megbeszélve (ötéves és azóta is totál be van sózva, hogy „anya kaszkadőr lesz” – és persze ő is az akar lenni, itt dobja azóta az ágyon a duplahanyattokat), apa lesz a bébiszitter, edzőcucc tényleg összerak, indulás a metró felé. Az ember sokszor szorong – hát én ritkán úgy, mint akkor odafelé. A totál ködbe mentem bele, iszonyat szar volt. Mindegy.

A helyszín a fővárosi nagycirkusz kiképző bázisa. Vasúti sínek alatt kell átvágni, kb ott, ahol szegény József Attila véget ért (állítólag baleset, nem öngyilkosság), kamera semmi, tipikus markecoló hely, totál kihalt vidék, de végre meglátom a kupolát. Soha ilyen helyen nem jártam. Olyan belülről, mint a nagycirkusz, csak nincsenek székek, itt gyakorolnak az artisták, menő az egész. Az edzés maga már nem olyan ismeretlen. Csapatjáték. Kis futás. Utána erősítés: „10 fekvőtámasz!” – teljes fekvő, nem csajos-térdes, csinálom, mint a többi. A hasizom kemény, majd beszarok – de mióta szültem, a hasizmom mint olyan besértődött és amblokk megszűnt, és közben hallom, ahogy mások is nyafognak.

Aztán kezdődik a kaszkadőr rész. Na ott jöttek az érdekes dolgok. Első, mint mindig, az átgurulás (safety roll) a szőnyegen előre-hátra. Aztán ugyanez párban: a földre hanyatt esve a társunkat átrántjuk a fejünk fölé a földön, ő meg átgurul fölöttünk. Ha elbaszod, az arcodba (konkréten az orrcsontodra) rántasz egy teljes pasit. „Ezt így elsőre?” – kérdezem bambán, aztán beállok a sorba, és rántom, akit kell. Aztán kamu bunyózás párban, vívás. Aztán trambulin és ugrások. A végén brutál sorverseny, lélekszakadva rohanok, valami padokat kell átugrani. Csoda, hogy át nem estem magamon.

Az első edzést túlélem. Mondjuk a sok eséstől meg bukfenctől úgy éreztem, hogy meglottyant az agyam, és a hányinger sose múlik el tőlem, de a fekete leves csak másnap érkezett: az epic hátfájás. Hát ilyet én még soha! Nem izomláz, nem lesérülés, hanem a masszív repetitív trauma… Három napig csak gubbasztottam, mint egy sérült madár. Az ok: helytelen technika, tatamira hanyatt esés gurulás helyett.

De elmúlt, és mentem a következő héten is, és a következőn is. Lassan rájöttem, hogy amit nem tudok, azt meg kell keresni a Youtube-on, és minden nap gyakorolni kell, mert ha csak hetente egyszer gyakorlom az edzésen, akkor az életbe’ meg nem tanulom.

Ha meg kéne mondanom, hányszor estem rá itt a nappaliban a vállcsúcsomra – hát, nem tudom megszámolni. (Utólag csodálom, hogy el nem tört.) De a safety roll már megvan, már megvan! És minden héten megyek, kivéve, ha beteg vagyok. És tyúkléptekkel, de haladok. Ami bénán megy, az is az én hibám – nem mindent gyakorlok itthon. De ott vagyok, és csinálom. És néha jönnek nálam is újabbak, és van, amit én tudok jobban. El se hiszem.

(De azért nem akarok álszent lenni. Néha igenis nagy nosztalgiával gondolok a régi jobb agyféltekés rajz tanfolyamokra, és irigyen nézek kortárs anyukák után, amint épp nemezelni járnak…)