Nézem ezt a filmet: Paradise: Love. Hogy a német női turisták rendszerszinten járnak nyaralni Afrikába, ahol kapható minden, fiatal férfihús is. Szakmányban ácsorognak naphosszat a tengerparton a fekete bőrű szerető-jelöltek, kelletik magukat, aztán a szerencsés nyertes elviszi szobára a kövér öregcsajt, és teszi, amit tud (megjegyzem: hiába áll a cerka, a teljesítmény siralmas). Utána a nő fizetheti a támogatást: új motort a legénynek, zsebpénzt a feleségnek, adományt a helyi iskolának. Ez kérem megy a GDP-be egyenesen. (Amúgy arab országban is ismert a jelenség: ha öregecskedő csaj vagy, beszerezhetsz fiatal arab férjet magadnak, és hazaimportálhatod.)

Szuper film, brutál üzenet. Sok olvasata van ennek a sztorinak. Hogy a pasik is ezt csinálják évezredek óta – most itt az egyenjogúság, a Kánaán: a nők is fizethetnek a fiatal férfitestekért, és használhatják a pasikat, na és? Fúj, te egy prűd vagy, ha felháborít.

Vagy hogy már megint a jó öreg Európa kiszívja Afrika vérét, kiköpi és ott hagyja, ami nem kell belőle. Rasszizmus, korizmus, amit akarsz.

Mindez a forgatókönyvi sztoriba ágyazva: Teresa a gyermekeit felnevelte, életét végig dolgozta, férje lelépett/elvált/elhanyagolja, most pihenni vágyik, hát elutazik Afrikába. Ott egy barátnője kiokítja, hogy itt minden német nő néger férfiszeretőt tart, itt van jó világ az idősebb csajoknak, mert itt nem nézik a fiatal férfiak, hogy ki hájas, ki öreg. És akkor Teresa felszabadul, és kísérletezni kezd.

Hát elmondom, nekem miről szólt ez az egész. Nekem nem Teresa meg a fekete szeretők itt a főszereplők, hanem a középkorú nyugati nők iszonyatosan lerobbant teste. Kezdek lemaradni a sztoriról, már csak a vizualitás marad, ami a retinámat kiégeti, és lassan belém fagy a levegő. A menopauzába fordult, magára hagyott, végtelenségig tunya, széthízott női test, ami a képernyőn külön életre kel, és kiveri a biztosítékot – már nem is a történetre figyelek, hanem ezt nézem én meredt szemmel, hitetlenkedve, hogy édes Jézus a magasságos egekben, hát rám is EZ vár? Mert lőjetek le inkább most, én ezt nem akarom átélni. (És basszus ezek a színésznők, akik egy szál pinában bevállalják ezeket a jeleneteket. Kalap le!)

Gyerekek, ez a film erről a pillanatról szól: ahogy ezek a tunya csajok döglenek a nyugágyban a tengerparton, a zsíros gyenge karok, a vastag combok, a rettenet csöcsök, a hordóhas, a borzalmas haj, a toka hegyek – és közben azon háborognak, hogy őket miért nem szeretik az otthoni pasik, miért csak a testüket nézik, és nem a lelküket. Hát beszarok. Komolyan. Mit? Miért? Hogyan?

Szabad világban élünk: aki a testét mint porhüvelyt nem tiszteli, lenézi, magáról levetni kívánja, megteheti. Lehet mondjuk szellemi téren akkorát alkotni, hogy már nem is nézi senki a testet. El lehet menni szerzetesnek, remetének, azt kivonulni a fizikai létből. Ramana Maharsi – nem mosdott, nem is evett, csak ült és meditált, közben mászkáltak rajt a bogarak. Tuti, hogy szaga is volt. Néha a tanítványai megetették, hogy éhen ne haljon már. Stephen Hawking – ki kérte számon rajta, hogy néz ki? A szellem erősebb mint a test, a lélek örök és nem vénül, persze. De akkor ne tessék nyafogni. Írjál lenyűgöző könyveket, legyél szobrász vagy ultramenő webdizájner. De a húspiacon akar valaki tarolni, hogy közben így elengedi magát?

Irónia az egész film, bennem nem szánalmat és megértést ébreszt, hanem dühöt. A lusta, elpuhult nyugati kényelem, a semmittevés, a szellem és a test totál kimaxolt restsége – és ezt nevezzük pihenésnek, nyaralásnak meg luxusnak. Fúj. Soha meg nem izzadni, soha semmiért nyüszítve nem sírni, annyira akarni, soha semmiért meg nem harcolni, soha nem vállalni kockázatot, sérülést, a bénasággal járó „égést”, hogy igen, ki fognak röhögni, és tuti, hogy fájni fog (és nemcsak a lélek, a test is). Ez a film baszki a nyugati civilizáció csődje. Nem is civilizáció ez, hanem a romjai. Ezt bírtuk elérni 2000 év alatt. Zsírosra hízott öreg csajok sajnáltatják magukat – nyugágyban. Grat.

Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy nem tisztelem a nőket. Egy évtizedet toltam le hivatalosan a nőmozgalomban (nem volt benne sok köszönet), én aztán megértem. De ez itt nem a társadalom hibája, és nem a társadalom tette ezt velük. ŐK MAGUK tették oda magukat minden bevásárlással, minden zabálással, minden nappal, amikor elengedték a gyeplőt, és a testüket soha semmire nem használták. Amikor fontosabb volt a kényelem, az édesség, a pénz hajkurászása, a gyerekek seggének kinyalása, a háztartás meg „a pihenés”, mint a testük-lelkük karban tartása. Nyilván per pillanat kényelmesebb a nyugágy. Ha tehetném, én is ott döglenék all day. (Csak pár koktélt adjanak mellé, meg a pohár szélén azokat a kis cukros-piros izéket.) Pont 2 napig bírnám.

Jut az életben sok próbatétel, de hosszú távon komolyan mondom: a test feletti uralomhoz kell a legerősebb lélek.