Requiem aeternam dona eis Domine et lux perpetua luceat eis.

I am fucked. Mármint mondom, most éppen miért. Mindkét nagyanyám 94 évet élt. Mindketten ágyban fekve, sok hónap (egyikük: év) fekvés után halt meg. Dekubitusz, katéter, pelenka. A tömény borzalom. Ezek a háborút megélt és túlélt öregasszonyok… Annyi erő van bennük, viszi őket a síron túlig is. Se élni nem tudnak, se meghalni.

Milyen az ilyen élet? Ülök az ágya mellett, és imádkozok: “Haljon már meg!” A háromévesem azt mondja: „Ne menjünk Bojáskához, mert büdös.” Persze, tiszta dekubitus (felfekvés) a sarka. Először csak heteken át sír, hogy fáj a sarka, aztán elérzéstelenedik neki, ellilul rajta a bőr, és szemmel láthatóan elhalt. Most rohad alatta a hús. Mondjuk a háziorvosnak, írjon morfint. Nem ír a geci. (A csokit meg a kilós kávékat 30 éven át azért eltette.) Mondjuk neki, küldjön embert, aki a dekubituszokat lekezeli – ez sebészeti feladat, az elrohadt húst ki kell vágni, utána naponta kötözni. Nem küld, azt mondja, forgassuk. „Forgassuk” – érted: a rohadó húst, meg a fájdalmat. A kurva anyád!

A szarás egy kín. Bent van a szar, hát működik még a gyomor meg a bél, de azt ki is kéne nyomni. Ahhoz meg izomerő kell, főleg hanyatt fekve. Na, nem is tudja kinyomni. Nyög. Szenved. Aztán kinyomja, érzi a valamit a pelenkában. A tiszta öregasszony, pont még kakafóbiás is volt egész életében (ma is hallom a neurózist a hangjában: „Fúúj, vécékefe, de hát az szaros lesz, ide ne hozz ilyet!”), most odanyúl, mi van ott. A túlnőtt körme alá bekeni a szart, körömkefével se lehet kimosni. Szaglik minden. „Mamika, ne nyúlkáljon bele!” – könyörög az ápolónő. Hiába.

Fekszik, már rég nem kel ki az ágyából. Nyög. Hallucinál. Éjjel egy hunyást sem alszik, reggel szunnyad el, és délután. Egész éjjel ordítozik. A plafonra mutogat, hogy ki mászkálnak ott.

Egyszer majdnem meghal. Rapid módon romlani kezd, nem eszik, a vizet is kihányja, nem kommunikál. Utólag már feltűnik: amikor a szobavécére ráemeltük, csak szart, pisi csak pár csepp jött. És heteken át sírt, hogy „jaj de fáj” – de sose mondta, hogy mi. És mi, a marha faszok, a sok diplomás idióta, egy se veszi észre, hogy az öregasszony nem pisil.

Háziorvos a vészhelyzetre tekintettel kegyesen kijön. Jóképű vén sármőr. Az öregasszony hasát megnyomja, azt mondja, tele van vizelettel. Feltesz egy katétert, és kinyom 2 liter pisit. Elájulunk. Ez mindig benne volt. Csoda, hogy él. Én belehaltam volna. Innentől katéter tehát. Jó.

Egy ideig a katéter egész jól teljesít, húgyszagú a világ, de hát istenem. Aztán az is befuccsol. A pisi bennakad. Valami sűrű váladék elzárja azt a rohadék csövet. Megint nem pisil, nyög, gyorsan romlik. Hívtuk az ügyeletet, küldjenek valakit, aki kicserélni a csövet. Azt mondja, nem sürgősségi eset, de ha kell, “vigyük be a nénit”. Ja. Az elsőről a csigalépcsőn cipeljük le a 80 kilós magatehetetlen testet, szerezzünk kocsit, amiben elfekhet, és cipeljük be az ambulanciára is. A kurva anyád. Aztán ezt is túléli. Aznap éjjel fekszem otthon az ágyban, és az öregasszonyra gondolok, akiben csak gyűlik a pisi, hogy szét fog-e robbanni a húgyhólyagja. Én aznap 10-szer voltam vécén, ő egyszer sem.

Egy ideig eszik, hízik is, de aztán az étvágya is elmúlik. Maradnak a cukros levek, papik, azt be lehet tunkolni a szájba. Kezdődő diabétesze lesz, de kit érdekel az már? Pont az a legkisebb bajunk.

Amíg az ember magánál van, jár a szája, hogy majd így eszik altatót, meg úgy ugrik ki az ablakon, csak oda ne jusson. Persze. Mire odajutsz, és az agyadat nem tartottad karban, jön a demencia meg az Alzheimer. Már nem is emlékszel a fogadkozásokra, mert az agyad is pont úgy le van épülve, mint a tested. A szerencsétlen rokonok meg toporognak, senki nem mer tenni semmit. Komolyan mondom, ahányszor elképzeltem, hogy most a párnát az arcára nyomom, csak legyen már vége. Legyen már vége!

Húsvét hétfőn halt meg, kábé abban az időben, amikor látogatni szoktam. (Hogy lehet húsvét hétfőn meghalni??? )

Aznap pont nem mentem. Fellázadtam: az ápolónő előtte nap rákiabált a gyerekemre (frusztrált volt, otthon akarta tölteni a húsvétot), azt mondtam, elég, ma kiveszek egy szabadnapot, nem megyek basszameg, nekem is jár ennyi.

Az ápolónő várt minket. Sonkát főzött. Sütött is. Fel se hívtam… Négy Öt Hat dolog van, ami miatt fixen tudom, hogy pokolra fogok jutni. Ez az egyik.

Este jött a telefon: “Fél hétkor meghalt.” Az ünnepre való tekintettel a hullaszállítók 7 óra múlva érkeztek , addig apám és az ápolónő ültek a test fölött. Szuper lehetett, vajon miről beszélgettek? Apám, az a majom, nem hívott fel, hogy elbúcsúzhassak. (Apám! Ha legközelebb egy halott mellett ücsörögsz, vegyed má’ fel a telefonodat, azt hívjál fel. Köszi!)

Na ez az én genetikám. Mondom: I am fucked. Ebből kell valahogy a legjobbat kihoznom.