Most éppen Csömörön. Csömör! És én állok kint a kultúrház előtt az esőben, és mint egy szerelmes, dobogó szívvel várom, aki nem jön… (Egy papért tüntet éppen, hát ki vagyok én, hogy ezzel konkuráljak?) De közben nem szabad elfelejteni, hogy mikor mit kell csinálni, az foglalja le szinte az egész winchesterkapacitást: 2 perc 15 másodperc az egész show, de azt végig kell ordítani, rohanni, függönyön át bujkálni, lőni, verekedni, zuhanni.

Előtte „dobozolunk” – lapra hajtott kartondobozokat állítunk össze, a kartondobozokra zuhan majd a kiskolléga, meg ki kell izélni (riggelni vagy mi a csuda) a létrát az oszlophoz, hogy ne csússzon meg semelyik irányba. (Jön közben a kultúrház gondnoka, meséli, hogy neki nem volt kiizélve ugyanezen létra alja, azt hiszi az ember, hogy a gumírozás megtartja. Hát nem. Sarokcsonttörés – és nagy szerencséje volt. Szóval drágáim: vagy kétlábú középen láncos létra van, vagy kiriggelt – falhoz támasztott NINCS!) Egymás testi épsége és élete van a kezünkben, csak úgy mondom, mindannyian pedig a kaszkadőrkoordinátor kezébe tesszük magunkat, ha nem végzi a dolgát, csúnyán megjárhatjuk. Olivia Jackson. (Tudom, hogy ha azt a sztorit megírom, végig fogom bőgni az egészet, de éppen ezért lenne muszáj. Jaj.) Aztán amikor ez megvan, próbálunk, az elején még nem pontosan tudom, mit, de összeáll lépésenként az egész.  

A próbákon lassú vagyok, az agyam is lomha, nekem kellett volna még 2-3 kör átjárás. Ilyenkor tör rám elemi erővel, mennyire kellene az intervallumos edzés, semmi más, csak ez: a nyargalás, a kitörő magas- és távolugrások, a parkour („kúr”, és nem „kőr”, meg „kór” – az angolok, akik sosem tudtak semmilyen idegen nyelven, mondják csak “kór”-nak, de az meg nem számít, köszönöm, hogy erre végre rámutathattam), a verekedés elemi ereje és a fegyverhasználat. De hát ki a franc üt buzogánnyal, meg fog puskát? Le is vagyok cseszve, hogy aszongya: „HOGY TARTJA MAGA AZT A PUSKÁT?!” Jaj – nyüszítek magamban, ahogy a szilaj fejével megindul felém –, itt a vég; én sehogy se tartom, én bölcsész vagyok, aki a lelke mélyén nemezelni vágyik, de valahogy itt kötött ki ezek között a ketyósok között, ahol egy se százas, csak azért járok el közéjük, hogy egy épeszű legyen ott, a puskáról is csak kb. tudom, melyik vége mit csinál, a tévében láttam régen, hogyan tartják mások. Mindegy, gyorsan letudjuk ezt is, a fotón így is kinéz valahogy.

Aztán némi üresjárat, egy lehetetlenül időzített hamburgerezés meg bizonyos előadások után eljön a pillanat, és a zárt helyiségben akkora robbanással szólal meg a riasztópisztoly, hogy a fülem csengeni kezd, azzal a csengéssel kell aztán az egészet végigcsinálni. Nyargalok tehát, ordítok, és a vászon pénzes-zsákokkal odavágok akkorákat a három katonaruhás kollégának, amekkorát csak tudok (vagyis nem túl nagyot), de közben a zsákzsinór miatt ki kell tempírozni az egészet, mert a zsák, mint a buzogány, máskor ér oda, mint ahogy az ember indítja. A tüdőm 1 perc után feladja, nem számít: úgyse veszek én már hetek óta levegőt (max. percenként egyet-kettőt, ha már nagyon fulladok), sokat elbír a test, az én sejtjeim is egész jól átálltak az anaerób működésre, futásnál még jól is jön. Az a jó, amikor a színészkedés ürügyén le lehet lassítani a mozdulatot, akkor van idő egyet szusszanni, egy hibám (a sok közül), hogy kapkodok. A végén engem is lelőnek, lehet odabaszódni hanyatt a parkettra hanyatt nekem is. A feladat: a hát és a kar csapódjon a földre (csattanás), de a fej nem (az ugyanis koppan, és sajnos – de nagyon sajnos – agyrázkódást okoz). Kicsit trükkös, nem azért mondom. (A hátprotektort valahogy aznap mindenki otthon hagyta. Minek az? Megcsináljuk nélküle is.)

Volt ott a színpad oldalán 7 lépcső, azt egybe akartam leugrani, de nem volt időm lepróbálni magamnak nagy titokban, így maradt az 2+5 (vagy 1+6? nem emlékszem) átugrása. Azóta is ha eszembe jut, gutaütést kapok – megint egy elszalasztott lehetőség! Pedig milyen jól meg lehetett volna egybe ugrani, két lábra érkezni, a landolást erős, de hajlított térd és a boka fogja meg, és mint egy rugó, az ember beledől, átteszi az energiát előrefele, és már rohan is azzal az újféle lendülettel tovább – ha már a kőkemény parketten bukfenceznem nem lehetett, pedig az az egyetlen dolog, ami egész jól megy már, meg aztán azzal a barom nagy puskával a kézben érdekes lett volna az átgurulás, hogy irdatlanul arcon csapom-e magam vele vagy sem, de hát ha a long sworddal megy, akkor puskával is menne, ugye? Ugye?! Azt mondják, az embernek legyenek céljai. (Meg mondjuk érje is el őket, khm. Azt vajon miért nem teszik hozzá soha??)

De azért amit tudtam, megtettem. Be is tudom bizonyítani: az egyetlen jó edzőcipőm is szétszakadt a végére.