Úgy hozta a sors, hogy mi ketten épp ott forgattunk (hullákat toltunk vidáman a sárban egy fa kordén, volt az a tákolmány a prosztetikus hullával meg a két elnyúlt statisztával vagy 200 kiló, na ezért kell edzeni), amikor szünetben jön a szervező, hogy ruhátlan jelenethez toboroz nőket a holokauszt filmben. Egymásra néztünk (nem most kezdtük: húsz éve tettük először), és azt mondtuk szinte egyszerre: „Ha te megcsinálod, akkor én is.” És együtt jelentkeztünk. Van az a pénz – de más női meztelenségért is fizetnek az igénytelenek, hát hozzátettük: Ezt meg kell csinálni, ilyen módon hajtunk fejet az áldozatok előtt, amit megmutatunk, az így volt, a színtiszta valóság, ami megesett, és amit jelképesen velünk is megtesznek majd.

De azért bennünk volt a para napokon át, mire a diszpóig eljutottunk, hogy mégis, milyen ruhátlan jelenet lehet egy auschwitzi filmben? A transzportot levetkőztetik és szelektálják. Utána megyek a „fodrászatba”, vagy egyből oda osztanak be, ahol hörögve kaparom a csempét a Zyklon-B alatt? Vagy a tábori bordélyhoz válogatnak a katonák a sok női hús között, talán még ott bent a bordélyban is forgatnak aztán valamit? Azt tudtam, hogy akit megerőszakolnak, az nem statiszta gázsit kap, tehát legalább amiatt nem kell rettegnem. Vérfagyasztó belegondolni is, mit kell ott a színésznek eljátszani – és hogyan kell vigyázni a nőre egy ilyen jelenetben, Maria Bello és Viggo Mortensen a lépcsőn A History of Violence-ben, Maria Bello a félelemtől reszketve sírt a felvétel előtt, és ahol az aktus (vagy erőszak vagy mi is az, sose tudtam rájönni) végére a lépcsőfokoktól tiszta seb a háta, de mégiscsak akkor kezdődik az ő közös jelenetük, amikor a rettenet közben rájuk kiabálják, hogy „Cut!” – hogy hogyan takarja be a nőt a színésztárs a puha meleg takaróba, hogyan öleli át, és kérdezi, megvan-e, jól van-e, nyújtja-e neki a zsebkendőt, mert igaziak ám azok a könnyek, nem műkönny, ahogy eddig a napig hittem, ezt is megértettem most.

A pofám mocskos, de a lelkem és a testem tiszta, egyszóval szemérmes ember vagyok, néha egyenesen prűd is, szorongtam hát, két órát ha aludtam előtte, úgy rettegtem, hogy hogyan is fogom majd kibírni a kibírhatatlant. Aztán eljött a nap, addigra már tudtuk, hogy csak sorban állni kell, aki meg bevállalja, az emelt díjazásért szabadulhat meg élőben a hajától – kopaszra. Vérmes hangulatban keltem ki az ágyból, a hajnali buszon a férfire, aki női sikolyokkal teli videót nézett a telefonján kihangosítva, rárivalltam: „Megtenné, hogy lehalkítja a telefonját? Nem otthon van elvégre!” (Sic!) Mert dührohamomban is tudok ám szabatos lenni, mi végre lenne különben a bölcsész végzettség, ha csak kurvaistenezni tudna az ember, amikor épp kurvaistenezni kell? (Lett is csend egyből, nem azé mondom.)

És aztán elkezdődött az a nap is, és tettük, amit mondtak: a buszból már egy szál köntösben szálltunk ki (én mondjuk szőrmebundában, jó volt az is), és indultunk a tábori díszlet felé. Megjegyzem, hogy tahó megjegyzéseket csak a magyarok tettek. Kik ezek az emberek? Mivé lettünk itt mi az elmúlt évtizedekben? Hova veszett az értelem, a kultúra, az érzékenység és a tisztelet ebben az országban? Nem fogja fel a magyar biztonsági őr meg a sok kint ácsorgó nyálcsorgató szarházi, hogy nem az ő szexuális „vágyairól” (hogy az ocsmányságot ezzel a költői szóval illessem) van itt ma szó, hanem a meggyilkoltakról? Meg hogy nekünk igen szar ám ott előttük köntösben, bugyi és ráadásul (nincs elég bajunk így is?!) mobiltelefon nélkül parádézni, jobban esne a biztató, együttérző szó, aztán meg ha pinát akar látni, vonuljon félre, azt nézze a telefonján, ha már igazi nem jut neki, mert még ahhoz is hülye, ott jobbakat lát amúgy is, mint a mienk. Szóltam én is vissza, jól esett, ha máskor lesz ilyen, gorombább leszek, az még jobban fog esni.

A stáb tök profi volt, egy nézés, egy szó, de még egy hang se volt, amiben aljas férfigúny vagy nyálcsorgatás lett volna. De mielőtt lekerültek a köntösök, elkiabálta magát a segédrendező emphatically, hogy akinek itt bent a szetben nincs dolga, az azonnal induljon meg és takarodjon kifelé. Elindult az ajtó felé a sor, senki a jelenetben bent nem maradt, akinek a kezében gép vagy eszköz ne lett volna. Vigyáztak ránk, a méltóságunkon miattuk nem esett csorba. Ez a profizmus, így kell. Máshogy nem is lehet. Ők azt tették, amit nekik kellett, én meg, amit tudtam – az én szememből is igazi könnyek folytak aznap – és álltak el parancsszóra a jelenetek végén. Nem tudtam eddig magamról, hogy én ilyet tudok. A második díszletben ruhába öltöztettek minket, akkor ahogy sorban álltunk, bejött a segédrendező, végig nézett rajtunk, és azt mondta: „Na, így felöltözve meg sem ismerlek titeket.” Igaza volt, ki ismerne meg így bárkit is. Röhögtünk.

Szóval állunk ott vagy ötvenen egy szál semmiben, és várjuk, hogy az eddigi életünk, a gyerekeink, az öregjeink és a ruhánk után a hajunkat is elvegyék, és mutatjuk, ahogy tudjuk, milyen is lehetett az. De az ember méltóságát, amíg ép, egyetlen helyzet nem veheti el. Adták minden „Cut!” után a kezünkbe az ikeás macitakarókat nekünk is. Egyszer egy lepedőnyi méretű mélykék puhaság jut rám, hát azt terítem keresztben a hátamra, a nyak előtt kap az anyag egy keresztet, és a tarkón megkötöm hirtelen az egészet. Meztelen karok, földig befedett test, hosszú uszály… teljesen olyan, mint egy kék bársony nagyestélyi. Belém hasít valami, és megállok ott magasra emelt fejjel, mint akin gyémánt tiara és fülbevaló is van hozzá. „Olyan vagy, mint a delphoi jósda jósnője” – mondja egyikünk. Még a sokat látott filmesek közül is odasandítanak egy kicsit. Van olyan, hogy az ember többet mutat meg magából egy rongyban, mint egy szál pinában.

(Post scriptum: Aki megkérdezi, melyik film volt, mert „meg akar nézni”, azt orrba vágom.)