Nektek, akik olvassátok. Neki, akit olvasok.        

Olvasom a blogod. Nagyon jó. Jól írsz. Erős a stílusod. Menő vagy. Bátor. Átjössz. Kimondasz dolgokat, amit mindig is gondoltam – vagy nem is gondoltam, csak éreztem, mozgott bennem, zavart, felemelt, de te megírtad és azóta minden velem van. Valahogy jobban rányílt a szemem a világra, a dolgokra, az emberekre, más bosszant fel, de nagyon – és más dolgoknak is tudok örülni. Gyerekibb lettem és jobban fel tudtam nőni azon keresztül, amiket írsz. Ahogyan élsz, ahogyan gondolkodsz, lassan beszivárgott az étrendembe, az edzésemben, a párkapcsolatomba, ahogyan a gyerekemmel bánok. Hajszálcsövesen szívódott fel, nem tudom, mikor. De ott van.

Olvasom a blogod. Minden reggel, a kávém mellé megnyitlak, és megnézem, mi van veled. Éveken át velem vagy. Amikor a kisbabámat szoptatom a néma hajnali órákon át. Amikor a legnagyobb szarban evezek, egyedül, mint a kisujjam. Amikor próbálok újra és újra kimászni, de mindig visszacsúszok. Amikor egy januárban eljön a szívemben a Legvégső Vég. Amikor elkezdődnek a jobb idők (nem az én érdemem) – amikor elkezdek én is egy kicsit és aztán jaj de nagyon jobbá válni, amikor megindul bennem újra a vér, amikor álmodni kezdek, amikor már világrengető bátorság kell a dolgaimhoz, mert juszt is olyasmikbe fogok, amik a legnagyobb félelmeimmel állítanak szembe. Akkor is olvaslak, és látom, ahogy te is ezt teszed: szembemész a szembefújó szelekkel.

Olvasom a blogod – de te nem tudod.

Soha nem szólok hozzá semmihez. Nem merek. Nem akarok vitát. Nem iratkozok fel, mert tudom, hogy a blogmotor értesítést küld, és meglátod az emailcímemet, az IP címemet, és még ki tudja, milyen adataimat. Nem merem meglépni. Nem akarom, hogy megtudd: létezem. Nem akarom, hogy megtudd: érdekelsz. Nem akarom, hogy megtudd: esetleg megszerettelek.

Egyszer lett egy reggel. Valahonnan máshonnan jött, bele kellett állnom. Feliratkoztam. Hónapokig Évekig őrlődtem rajta. Micsoda bátorság kell néha ahhoz, hogy az ember odakattintson annak az egérnek… (Máskor meg vidoran megteszi, örömmel, hirtelen, és utána évekig issza a levét, és nemcsak a lelke, de a teste is majdnem belehal, miközben vágyakozva nézi maga alatt a hétemeletnyi űrt – hej, ha szabad ember lenne, és most oda leugorhatna!) Úristen, pedig mennyire egyszerű: jobb kéz mutatóujj egyszer lenyom.

Feliratkoztam. Akkor megláttál. Akkor „már minden mindegy” alapon rád mertem írni cseten. Akkor megkérdeztelek, találkoznál-e velem. Akkor mondtál igent. Akkor ettük a hurkát, a mentes sütit, ittuk az igen jó kávékat. Utána meg más dolgok jöttek, programok, régi találkozások, magas irodalom, angolul elmondás a lehető legjobb szavakkal, izzadságszagú vasak, felhevült szaunák és a végén egyre több „All set! Roll sound! Action!” is, és akkor odatettük magunkat, amibe éppen ott és akkor („itt és most” volt az regénynyelven, „hic et nunc” latinul, „időben a jelbe jól” kaszkadőrül, ami az én esetemben arra módosíttatik, hogy „időben a jelbe… nem baj, jó lesz!”) kellett. És akkor már rég volt értelme: akkor már láttam, hogy addig steril volt és önös – és az én oldalamról nagyon-nagyon gyáva, mert te soha nem tudtad, hova esnek le a szavaid.

Nem kell, hogy a legjobb legyen. Nem kell, hogy holtunkiglan legyen. Elég, hogy van.

Olvasom a blogod.